“Nem állítom, hogy én vagyok a Télapó, de az én puttonyom is eléggé tele van…”-idéztem egy klasszikust kolleginának szerda reggel, amikor is a sokadik sokként ért mindaz a munkamennyiség, ami a nyakamba zúdult. Aztán ez a feszült hangulat megmaradt a hét végéig. Pénteken megvolt az ilyenkor “szokásos” üvöltözős összeveszés is, majd konstatáltuk, hogy ez a maradék két és fél hét már ilyen lesz valószínűleg, csak épp leszarjuk (nem vesszük magunkra, és betudjuk a stressznek, meg a qrva nagy nyomásnak, aztán megint jókat röhögünk majd rajta az évzáró agylerohasztós bulin).
Miki amúgy meglepett; mondtam is Zs.-nek, hogy azért ennyire nem voltam jókislány… 😀
Egyik kolléganő a búcsúztatóján mindenkinek személyre szabott ajándékot adott: kaptunk egy névre szóló kis kártyát egy személyes idézettel, és egy rólunk készült rajzzal, amit a lánya “követett el” édesanyja elmondásai és a FB-képeink alapján. Mindenkiről valami nagyon rá jellemző dolog született; az enyémen felsírtam: én és a kólásüvegeim címet kapta. (A.-nak az maradt meg nagyon az együtt töltött időből, amikor az egyik hónapban elszállt aggyal (hogy mekkora a göngyöleghiány), WANTED DEAD OR ALIVE-feliratos, kólásüveges képes, vadnyugati stílusú plakátokkal ragasztgattam tele az egész házat.)
Újra nekiveselkedem jövő héttől a szénhidrátszegény diétának, tekintettel arra, hogy a mérleg pénteken közölte velem, hogy “Dagadt vagy, foggyá’ le!”. Úgyhogy P. szigorúan csak egy meggyes pitét engedélyezett ebéd után.
Azt is csukott szemmel elfogyasztva, mert akkor nincsen benne kalória. 😉
Amúgy meg egy f@sz vagyok, mert anno, mikor átálltam a minimális szénhidrátbevitelre és azt szigorúan be is tartottam, fényévekkel jobban éreztem magam a fogyás mellett, szóval magam ellen dolgozom megint azzal, hogy tésztán, meg pizzán élek két hete. Na de majd most, amikor eljön a jó kis bejglik meg zserbók ideje; és a töltött káposztához tonnaszám tolja mindenki a vastag szelet fehérkenyeret…én majd békésen beülök egy csendes sarokba, és rágcsálom a sárgarépát, meg a jégsalátaleveleket. 😀
Aztán délután, még Doktornéni előtt összefutottam Zs.-vel az egyik bevásárlóközpontban, mert A: nekem az esett útba hazafelé; B: munkaruhának valót keresett magának.
Aminek az lett a vége, hogy beszabadultunk az O-val kezdődő, lánynévre hajazó kedvenc ruhaüzletünkbe, és végigpróbálgattunk egy rakat “office style”-ruhát, és vinnyogva röhögve szórakoztattuk a próbafülkék környékén összegyűlt nagyérdeműt azzal, hogy félig felöltözve rohangáltunk visítva át egymás fülkéjébe, mert “basszusmegzabáljaahajamacipzármentsmeg”, és “gyeremárátmertnemtudomlevenniszerintemrászorultaseggemre”. A türelmes férj, aki asszonykáját várta elgyötört arccal a mellettünk lévő próbafülke előtt egy puffon gubbasztva, mindenesetre jól szórakozott, ahogy elnéztük az arcát kifelé jövet. Két kiscsaj pedig megbontránkozva súgott össze a hátunk mögött, hogy ilyen anya-lánya kombót még nem igazán láttak, és ez mennyire ciki, hogy olyan, mintha barátnők lennénk… 😉 Úgyhogy Zs. hangosan közölte is velem, hogy akkor mától ne hívjam anyunak, mert ez sérti az önérzetét. 😀
Majd beültünk egyet kávézni, ahol is fél óra alatt megváltottuk a világot, és megállapítottuk, hogy az élet bár sokszor szar, de legalább mi megpróbáljuk élvezni az adott körülmények között. De a tömeget még mindig nem bírom. Szörnyű, ami karácsony előtti nagy roham címszóval mostanában zajlik…
Doktornéninél megismerkedtünk az új asszisztens hölggyel, aki el volt ragadtatva Lizitől…egészen addig, amíg ődámasága meg nem mutatta neki, ki is ő valójában.
Pedig Doktornéni előkészítette a terepet: elmondta M.-nek, hogy a delikvens elég öntörvényű, és rajtam kívül nem igazán enged közel magához senkit; és D.-nek (a kedvenc asszisztensünk, aki már profin tudja kezelni Lizi hangulatingadozásait, és engem is a végletekig megnyugtat, ha épp kiakadás közeli állapotban igyekszem nem hisztirohamot kapni az újabb látogatás miatt) is 10 perces pettingekbe telik, mire eljutunk (vagyis főleg Liza) abba a lelazult állapotba, hogy egyáltalán elkezdhetik a vizsgálatot. M., a kezdő és lelkes asszisztens ennek ellenére lazán nekiindult, hogy akkor elkapja a macskát.Vesztére.
Nyert néhány karomnyomot az alkarjára; és egy 8 napon túl gyógyuló lelki sérülést, amit a Liza-terror okozott. (Megint előadta a “Vérmacska vagyok, aki kitépi a szíved és a kóborok elé veti”-kezdetű, egyszemélyes kamaradarabját, amiben félelmetesen profi, és ijesztően meggyőző.)
Nem hiába: Lizi még mindig Anya Kicsi Szeme Fénye, és őt csak ne fogdossák holmi idegen nőszemélyek (sic!) D. távollétében. (Apropó: Doktornéni pletykás; úgyhogy Kedves D.: tudom, hogy csíped Te is Lizit, de megnyugtatlak, ez a szeretet tényleg kölcsönös! 😉 )
Szóval zajlik az élet, csupa móka és kacagás (meg néha balhéktól hangos) minden, de a lényeg, hogy szeretjük magunkat és egymást. 😉
clarity of my soul 