I do what it takes

“I do whatever it takes
Cause I love how it feels when I break the chains
Whatever it takes
You take me to the top I’m ready for
Whatever it takes
Cause I love the adrenaline in my veins
I do what it takes”

Reklámok

Para: off – pipa :)

Még a névnapom ürügyén tett látogatása alatt beszéltük meg PöZsóval, hogy mi bizony elmegyünk az egyik hétvégén “csavarogni” (ami Peugeotkául annyit tesz: túrázni).
PöZsóval együtt lenni felér egy önismereti kurzussal. Ő kíméletlen, őszinte, viszont nagyon-nagyon bölcs és jóságos. Igazi “jóboszorkány” a lelkem. 😉 Ezzel pedig sokkal többet segít, mint azok, akik azt mondják, amit hallani “akarsz”. Talán pont ezért imádom ennyire. 😉

Aki esztelen hülye, és qrvának áll, ne sírjon, ha b@sszák!” – mondta volt egy kedves ismerősöm. De esztelen hülye akartam lenni. Tudtam, hogy nehéz menet lesz, de bevállaltam. Tudni akartam, hol vannak a határaim, és feszegetni akartam őket. Szembe akartam nézni egy újabb félelmemmel. Ezért is mentem bele abba, hogy egy olyan helyre menjünk, ahol szembenézhetek egy mumusommal, és kapok esélyt arra, hogy megpróbáljam magam alá gyűrni. Le akartam győzni; és tudtam, hogy olyan ember van mellettem, aki ebben támogatni fog. Sőt: az egyik legjobb ember volt mellettem ezen a napon. 🙂

Tériszonyom van. Nem kicsit. És mivel fokozottan óvatos és talán túlzottan meggondolt volt az utóbbi időben minden egyes lépésem, kicsit meg akartam őrülni. Ki akartam zökkenni a mókuskerékből. Hát…sikerült. 😉

Fent amikor már ültem, és végre nem akartam szívrohamot kapni, még a kilátást is tudtam élvezni.

Míg felfelé “csak nőiesen b+oltam”, a lefelé indulás előtt a gyomrom görcsbe rándult. Szidtam magam, mint szódás a lovát, hogy miért is gondoltam, hogy meg tudom csinálni. Ott ültem huszonX méter magasságban egy  ’70-es években épült betontorony tetején, én, a tériszonyos hülye pitsa, bámultam lefelé izzadó tenyérrel, szédülve, és könyörögtem, hogy csak mostazegyszer jussak le innen élve.
Ránéztem Pözsóra, aki nyújtotta a kezét, rámmosolygott, és azt mondta: “Tudom, hogy menni fog! Veled vagyok! Meg fogod csinálni!”. Ciki vagy nem, de majdnem elsírtam magam. És nem azért, mert annyira berosáltam.
Hetek óta először éreztem újra azt, hogy van, aki bízik a képességeimben. (Vagy csak szimplán qrvára nem akart otthagyni; mentőhelikoptert meg katasztrófavédelmet hívni meg kicsit drága mulatság lett volna… XD)
Amikor leértünk, átölelt, és elmondta, hogy büszke arra, hogy be mertem vállalni ezt az egész menetet, mert tudta jól, hogy nagy az esély arra, hogy az utolsó pillanatban fogok kihátrálni a szituációból. Ismer már eléggé, mégis meg tudtam lepni.
És míg ez másnak lehet, hogy nem jelent semmit; én büszke vagyok kicsit magamra. Csakazér’is. 🙂

Levezettük a maradék feszültséget egy laza láblógatással, majd sikerült kicsit eltévednünk, de ennek is csak plusz ~3 km-t köszönhettünk. 🙂  Összességében: újabb para legyőzése – pipa; a többi meg majd alakul… Addig is, dombonücsörgős: