Visegrád-Esztergom, avagy a csigalépcső monnyon le

Tegnap megint sikerült egy elég kimerítő programot végigcsinálni: Visegrád és Esztergom volt porondon.
Reggel még kérdéses volt, hogy elinduljunk-e, mert szakadt az eső, de végül jó döntés volt, hogy nekifutottunk. Mire Visegrádra értünk, bár be volt borulva, de legalább nem esett.

A kilátás még mindig varázslatos, a fellegvár, a palota és a Salamon-torony pedig még mindig gyönyörű. 🙂
És most a fiatalok sem voltak annyira nyűglődősek, mint a múltkor; bár a Salamon toronyba csak a kisebbik csajszi jött velünk, a többiek lent maradtak.

És ha még nem lett volna elég a lépcsőzésből: Esztergomban adtunk a vádliknak és a comboknak:

V. azt mondta, hogy a kilátásért mindig megéri szenvedni – hát itt ez különösképp igaz volt. Viszont a szűk csigalépcsőket még mindig nem vettem fel a kedvenc-listára. 😉

Jövő szombaton pedig PeugeotKával és V.-vel irány kora reggel Bajmóc – csak hogy jó legyen. 😉

Reklámok

Mer’ van, aki gonosz; és van, aki szereti a jó pálinkát és ezt nem is titkolja (ergo alkesznek skatulyázzák a kollégák)

Lélekszakadva rohantam a konyhába, mert a rántott gombámhoz nem rendeltem tartárt (én hülye, reggel még off voltam, mikor L.megkérdezte, mit rendeljen nekem, és lemaradt…), ahol is felkaptam a kezem ügyébe kerülő első, alkalmasnak ítélt dolgot a polcról (történetesen egy presszós csészét), és megálltam Sz. előtt: “Csak te segíthetsz rajtam…”-de mire folytattam volna, már a szavamba is vágott: “Mit adjak? Pálinkát?”

Na ennyit arról, hogy milyen kollégáim vannak. 😂

Pótlék

Kicsit elmaradoztam, pedig zajlott az élet az utolsó, érdemi bejegyzés óta is. 😉
Kezdődött azzal, hogy ugye kicsit “vár-buzi” vagyok; és Szlovákia tervben volt már egy ideje, de valahogy nem úgy jött össze, hogy nekiinduljak/-junk. Na most ez is megvolt, igaz, hogy csak a somoskői és a füleki lett kipipálva a fiatalok nyűglődése miatt. De ez is szuper volt. 😀
(A bal oldali, fentről a második képen szereplő nógrádszakáli, a „Szent Kereszt felmagasztalása” római katolikus templom  csak becsúszott hazafelé, de annyira megtetszett, hogy muszáj volt megállni, és közelebbről is megnézni.)

A kedvencem pedig ez lett; valahogy perverz vonzódást érzek az ilyen nézőpontú képek iránt:

És ha már belefért az időnkbe, Hollókő felé kerültünk, ahol már a fiatalok is beletörődtek, hogy elmeroggyant vagyok, és jobb, ha nem ellenkeznek, amennyiben vár van a közelben. Úgyhogy egyetlen mukkanás nélkül, ezt már-már élvezettel járták be. 😀
Aztán hazafelé még kihasználva az autópályán lévő dugót, kis kitérővel elkészült ez a kép is:

Megérte megállni; nem? 😉

Aztán jött a következő hétvége, mikor is kénytelen voltam megállapítani, hogy lehet, hogy én menni akarok, de a lábaim nem annyira…

Amennyire élveztem a kilátást, és a friss levegőt, annyira megszenvedtem dohányos tüdőmmel, és túlsúllyal terhelt, amúgy is defektes lábaimmal a Zebegény-Nagymaros túrát, Remetebarlanggal fűszerezve*. Na jó, meg betett a közel 30 fok is. Mindenesetre ezt is megcsináltuk; bár V. azt mondta, innentől kezdve csak “nyuggertúrákat”  szervezhetek, különben mehetek egyedül. 😀

*Kifogtuk az eső utáni, saras-csúszós utat, ami alap meredek volt, és én hülye “Meleg van“-felkiáltással “Jó leszek én túraszandálban is“-döntést hoztam. Életem egyik legnagyobb hibája a Jäger-vedelés** után.
**Fiatalság-bolondság: pár éve x feles Jäger bedöntése után sikerült olyan szinten bekészülnöm tőle, hogy azóta már az illatától felfordul a gyomrom.

A következő állomások a közeljövőre pedig: Visegrád-Esztergom; Holdvilág-árok; Zsámbék-Tata; valamint folytatni a szlovákiai várak alapos, közelebbrőli szemügyrevételét. 🙂 Aztán majd jön a többi, eddig előre még nem tervezett “nyuggertúra”. 😉

Addig pedig:

Terror

“— Reméljük – felelte Crozier kapitány –, hogy amint nyílt vizet találunk, vagy elérjük a torkolatot, rengeteg fóka és rozmár akad az utunkba az úszó jégtáblákon, mielőtt tényleg beáll a tél. És amint ott vagyunk a folyón, időről időre megállhatunk szarvasra, rókára vagy karibura vadászni. Az szinte biztos, hogy halat tudunk majd fogni… Legalábbis az olyan felfedezők, mint George Back és a saját volt vezetőnk, Sir John Franklin élményei alapján.
— Sir John a cipőjét is megette –jegyezte meg Pearson tizedes.
Senki nem utasította rendre a kiéhezett katonát, de senki nem is nevetett vagy reagált, amíg Crozier azt nem mondta rekedtes, de végtelenül komolynak tűnő hangon:
— Valójában ezért hoztam több száz tartalék csizmát magunkkal. Nem csak azért tettem, hogy szárazon tartsák az emberek lábát… mint azt a jó doktor is látta, ez lehetetlen. Hanem hogy legyen nálunk egy kis bőr, amit megehetünk a dél felé vezető utunk utolsó szakaszában.
Goodsir csak bámult.
— Csak egy hordó vizünk lesz, de több száz kincstári csizmánk, amit megehetünk?
— Igen – válaszolta Crozier.
Hirtelen mind a nyolc embert úgy elkapta a nevetés, hogy abba sem tudták hagyni; amikor a többiek megnyugodtak, valaki ismét kacagni kezdett, és mindenki más is csatlakozott hozzá.
— Csitt! – mondta végül Crozier olyan hangon, mint egy iskolaigazgató a diákoknak, de még ő is kuncogott közben.
Azok, akik alig húsz méterre tőlük teljesítettek éppen szolgálatot a táborban, leplezetlen kíváncsisággal bámulták őket sapkájuk alól. Goodsirnek le kellett törölgetnie a könnyeket az arcáról, nehogy ráfagyjanak.”

/Dan Simmons: Terror/

Megdöbbentő könyv az emberi lélek mélységeiről és magasságairól, a kitartásról, a küzdésről és a feladásról, a bajtársiasságról és az árulásról; olvastatja magát.

“I can’t believe that I felt the way that I did”

Pénteken, egy hosszú hét levezetéseként elmentünk egy pár képet lőni egy olyan helyre, ami a megtestesült Csodaország. Órákig ellettünk volna, de sajnos nem sok időnk volt, így ez a képeken is meglátszik. Mindenesetre nagyon örültem, hogy sikerült ez is, hatalmas élmény volt mindnyájunknak. 🙂

Szombaton pedig a még mindig gyönyörű Rám-szakadék volt a cél. Utána olyasmi várt, amire nem is gondoltam volna… 😉


Mielőtt elindultunk haza, kis kitérővel betértünk a dömösi prépostság romjaihoz, és megnéztük az altemplomot, ami varázslatos. 🙂

Majd fent néhány kép ellövését követően, a lehető legváratlanabb pillanatban kaptam V.-től egy olyan kérdést, amire csak és kizárólag igennel tudtam válaszolni. 🙂

Azt hiszem, van létjogosultsága, hogy “This is the start of something beautiful” 😉